Észak

---

Szürreális, soha véget nem érő bolyongás egy háború utáni Európában. Egy fiú, akit valaha régen elhurcoltak, de megszökött a menetoszlopából, a már soha vissza nem térő békés múltat keresi észak felé igyekezve. Társak csapódnak hozzá, együtt próbálnak célt érni a „felszabadítók” szőnyegbombázásai, a menekültek hordái és a pusztulás, a halál mindenhol jelen lévő díszletei között. Megdöbbentő módon mégis szép ez a groteszk, haldokló világ, és benne az emberség pislákoló fénye. Az olvasó számára hamar egyértelművé válik, hogy a névtelen főszereplő nem csak fizikai értelemben keresi a helyét a világban: a hosszú, kimerítő vándorlás során folyton visszakanyarodik ahhoz a kérdéshez, hogy ki is ő, és mennyi maradt meg abból, aki az elhurcolása előtt volt. A szöveg minden szinten az ő széttöredezettségét tükrözi: rövid, zaklatott epizódokban ugrál múlt és jelen, álom és ébrenlét között. A főhős belső valósága uralja a szöveget, a regény meg sem próbál földrajzilag, történelmileg pontos lenni, sőt: felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán a múltban, egy sötét jövőben vagy egyenesen egy kísértethistóriában járunk. A nagy ecsetvonásokkal felrajzolt szereplőket körülvevő világ lázálomszerű, nyomasztó, a kontúrjai elfolynak, az idealizált régi otthonról (ami a bolyongás célpontja) pedig csak annyit tudunk, hogy északon van. Minden szereplő egyszerre nagyon is valóságos, traumatizált túlélője a háborúnak, és ugyanakkor furcsa, szimbolikus alak, akinek nem is kéne ott lennie, legyen szó akár a fán talált fiúról, a faluja szőnyegbombázását egyedüliként túlélő kisbabáról, vagy az országot rendíthetetlenül járó vándorszínészekről. Éppen ez az állandó kettősség, a külső és a belső közti határok elmosása, a valóság és a lelki világ folyamatos egymásra hatása teszi izgalmas, rétegzett olvasmánnyá a könyvet.

„A kis vidámpark elhagyatott, nincsenek gyerekek, akiket szórakoztathatna. Némán szemügyre vesszük az alacsony óriáskerék tetején lengő zászlót, a zászlórúd kicsavarodott és a kerék az oldalán fekszik, kibetűzöm a feliratot az egyik kocsin, a plakát azt mondja, kérhetünk jövendőmondást egy tenyérjóstól, vagy találkozhatunk a Varázslatos Hölggyel. Kipróbáljuk a körhintát, egy műanyag kantárt és nyerget viselő lovat választok, a fiú egy naptól és esőtől fénytelenre koptatott aranyszínű kocsit. Lógázom a lábamat, lerúgom a bakancsomat, a fiú a kocsi ülésére ültette a gyereket, aki az aranyos cifrázatokat simogatja, behunyt szemmel ülünk, a körhinta mozgásba lendül, lassan csörömpöl a pályáján, a zenélőóra zenél, a gyerek virgoncan integet a lenti nézelődőknek, akik visszaintegetnek, kinyitjuk a szemünket, üres sorokat látunk magunk körül. A fiú leugrik és megpróbálja előremozdítani a körhintát, belerúg, elcsúszik a sárban, a körhinta nem mozdul, leugrom mellé, minden erőmmel tolom én is. A gyerek boldog, a napfény csillog a nedves, arany kötőfékeken és az aranykocsin, amiről pattogzik a festék. A kislány haja is csillog, amikor a fiú felteszi az egyik díszes falóra. Felmászik mögé, előrehajol, és átlovagol vele a mezőn.”
(Részlet a regényből)

Merethe Lindstrøm a Polar Könyvek kiadásában

Észak <

---

Merethe Lindstrøm

---

Merethe Lindstrøm 1963-ban született Bergenben. Húszévesen debütált íróként, és az azóta megjelent tizenegy regényével és kilenc novelláskötetével nemzetközileg elismert íróvá vált. 2011-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját, 2012-ben Amalie Skram-díjat kapott. Merethe Lindstrøm elsősorban az önmagukat kereső emberek közti törékeny kapcsolódásokról, az elhallgatásról és a múlt feldolgozásáról ír. Az Északban is megfigyelhető minimalista, a kulcsfontosságú fordulatokat leginkább csak sejtető elbeszélésmód a kézjegyévé vált.

(fotó: Anders Deros)

---

Bangó Adrienn Lídi

---

---

Bangó Adrienn Lídi fordításai a Polar Könyvek kiadásában

Észak <