Vigdis Hjorth: Örökség


A norvég közönség már hozzászokott ahhoz, hogy Vigdis Hjorth a legkínosabb, szőnyeg alá söpört témákat sokszor természetes, közvetlen, akár humoros hangon tárgyalja. Az Örökség talán az eddigi legmerészebb vállalkozása: egy örökségi vita hátterében a családon belüli erőszakról ír, olyan sodró lendülettel, hogy könyve szinte letehetetlenné válik. Témája alapján lehetne súlyos, nyomasztó olvasmány, de mégsem az, mert Kierkegaardon, Brechten és Thomas Bernhardon edzett látásmódja révén az írónő mindennek a fonákját is megjeleníti, ez sokszor humoros megjegyzéseket és helyzeteket, és mindenek előtt fejlett öniróniát eredményez. Az alaphangja persze a témához illően komoly, sokszor drámai, de mindvégig lebilincselő. Az egyes szám első személyben való megszólalás rendkívül közvetlenné teszi Bergljot beszámolóját, szinte mi is osztjuk érzéseit és tehetetlen dühét. A regény felépítése, az ismétlések, a jelen és a múlt folytonos váltakozása és a szenvedélyes hang pedig szinte rögtön bevonja az olvasót Bergljot és családja drámájába, közel kerül hozzá, sokszor személyesen megérinti.

A regény középpontjában voltaképpen nem is maga az incesztus áll, hanem az a gyötrő érzés, hogy a családja nem hisz neki, eltaszítja magától. Az, hogy anyja szerint ő csak fantáziál, így akarja érdekessé tenni magát a barátai előtt, az, hogy az apja pszichopatának nevezi, és hogy a húgai, valószínűleg önző érdekeik miatt, nem vállalják a vele való szolidaritást. Ám hiába szakít a családjával, lelkében sohasem tud igazán megszabadulni tőlük, a pszichoterápia ellenére is állandóan viaskodik velük, nyilván innen eredeztethetőek párkapcsolati és alkohol-problémái is. Amikor Bergljot az apja halála után újra kapcsolatba kerül a hasonló okok miatt a családot szintén elhagyó, és az örökségben szintén megrövidített bátyjával, ismét feltörnek benne a már feldolgozottnak vélt gyerekkori emlékek. Végre, több évtized után, úgy dönt, hogy szembesíti a végrendelet ismertetésére a közjegyző előtt megjelent családját az igazsággal.

Vigdis Hjorth regénye rendkívül keményen ábrázolja egy diszfunkcionális család romboló hatását, azt, hogy a tabuk, az elhallgatások hogyan tehetik tönkre sokszor még a leszármazottak életét is. Nagy sikerét sok más mellett nyilván az is magyarázza, hogy sokan magukra és a saját sorsukra ismernek benne.

Szinte megjelenése óta tartja izgalomban Norvégiát a kérdés: vajon önéletrajzi regényt olvasunk-e, és ha igen, mennyiben? Az írónő saját története-e az apja által bántalmazott kislány, a felelőtlen anya és a két önző húg története? Vigdis Hjorth váltig állítja, hogy regénye, ha tartalmaz is önéletrajzi elemeket, nem önéletrajz, sem a nevekben, sem a karakterek megrajzolásában nem valósághű, és nagyon bölcsen nem is szállt bele a többszáz szenzációvadász újságcikk által generált vitába. Egy interjúban így fogalmaz: „Nagyon hiszek a regényben és a költészetben… Az, aki azt állítja, hogy az igazat írja, általában hazudik".

Andersen

 

Vigdis Hjorth filozófiai, irodalomtudományi és politikatudományi tanulmányai után 1983-ban sikeres gyerekkönyvekkel kezdte pályáját, 1987 óta pedig mintegy húsz, felnőttek számára írt műve jelent meg. Az Örökség elhozta számára a kirobbanó nemzetközi sikert is. A könyv eddig 150 000 példányban kelt el és 18 nyelvre fordították le.

(Fotó: Kjell Ruben)